A védekezés

Valójában mi kell ahhoz, hogy meg tudjuk, és meg akarjuk védeni magunkat?

Mi kell a védekezéshez?

Tény, hogy önvédelemben teljesen képzetlen emberek naponta védik meg magukat sikeresen (több-kevesebb sebbel), tehát civilek számára az erőszak elleni védekezésben a hozzáállás döntő jelentőségű, nem a fizikai készségek.

Támadások aktív és sikeres túlélői mind arról számoltak be, hogy nem akartak áldozatok lenni, hogy eszükbe jutott egy számukra fontos valaki vagy valami, akit vagy amit féltek elveszíteni, a jogtalan támadás okozta jogos felháborodásuk pedig olyan erőt adott nekik, hogy képesek voltak minden eszközzel és bármi áron küzdeni. 

Mi gátolja a védekezést?

Ugyanakkor az is tény, hogy bár mindenkiben működik a veszélyérzet és a zsigeri reflexek, a szocializációnk képes minket akadályozni a cselekvésben. A zaklatás, a fenyegetés vagy a nyílt erőszak nem feltétlenül váltja ki mindenkiből azonnal ugyanazt a természetes védelmi reakciót: a védekezést, ellenállást, visszatámadást.

Ez abból fakad, hogy nem vagyunk egyformák, és ösztönlények sem: ösztöneink mellett alapvetően szociális lények vagyunk

  • Eltérő a nemünk, a korunk, a családi hátterünk, a társadalmi közeg, amiben élünk, lakunk, tanulunk, dolgozunk, a lelki alkatunk. A reakciónkra pedig mindez komoly hatást gyakorol.
  • Nem egyforma az emberismeretünk, a helyzetfelismerő és testbeszéd-olvasó képességünk, így a veszélyérzetünk sem, illetve hogy mennyire hallgatunk rá. Ezért egyikünk időben felismeri, hogy bajban van, a másik pedig csak amikor már késő.
  • Ahogy az élet más dolgairól, úgy az erőszakról is más élményeink vannak. Ami egyikünknek csak pár kép az esti híradóból, térben és érzelmileg távoli esemény, az a másiknak napi, testközeli élmény. Egyikünket még sosem bántották, másikunk eleve bántalmazó környezetben nőtt fel. 

Ezért míg az egyik túlreagál, a másik egyáltalán nem reagál – vagy legalábbis először saját magára reagál: az érzést elfojtja, a reakciót felülírja a gát.

Fontos szem előtt tartani, hogy a szociális gátak hasznos dolgok, hétköznapi helyzetekben, normális emberek között az együttélést segítik. A ragadozókkal szemben azonban, amikor a túlélés a tét, önveszélyesek lehetnek. 

A fajtársak (barikák) között működő módszerek egyszerűen nem működnek olyasvalakivel szemben, aki nem tekint minket fajtársnak (ő ugyanis farkas). 

  • Ezzel azért nehéz szembesülni, mert első látásra fajtársnak tűnik (barikának), és bár furán viselkedik, nem harap (most még). 
  • A farkas is azon dolgozik, hogy ne lássuk annak, ami valójában, mert tudja, hogy csak addig manipulálhat minket. 
  • Ragadozót csak az leplez le gyorsan, akinek már volt dolga a fajtájával. Ha a ragadozó leplezi le magát, azt csak azért teszi, mert élvezi a hatást, hogy megfélemlíthet.

Kiben mitől indul be a védekezés?

Ami a gátakat illeti, ezeket mindenkiben más, sajátos, egyéni dolgok segítenek áttörni. A jó hír, hogy át lehet rajtuk törni, illetve meg lehet tanulni áttörni rajtuk. Mindenkinek egy kérdésre kell válaszolnia: „Mi történik, ha nem állok ellen?” – tehát „Mi az, amiért képes vagyok harcolni?”

Van, aki ezen sosem gondolkodott, de a váratlan vészhelyzetben tudatosodott benne, hogy miért érdemes harcolni – és harcolt is. Mások viszont a kérdésen elgondolkodva olyan választ adnak, ami még legyőzendő gátakról tanúskodik.

Például van, aki úgy véli, önmagáért nem képes kiállni – a gyerekéért azonban ölni tudna. Tehát van olyan érték, amiért igenis képes harcolni. Kérdés, hogy őt miért szabad kirabolni, megerőszakolni, megverni vagy megölni? Ő nem tartozik a védendő értékek közé? Mitől fél, mit veszít el, ha védekezik? (Ld. Az ellenállás).

Olyan is van, aki csak lassan fogja fel, hogy már az élete a tét, de amikor például elszakad a ruhája, olyan haragra gerjed, hogy képes a támadónak nekiesni és megfutamítani. Az ilyen és hasonló indokok azért tűnnek irracionálisnak, mert azok: ha az emberrel hirtelen történik valami megrázó, akkor zsigerből, nem átgondoltan cselekszik.

Teljesen egyéni tehát, hogy ki mikor és mitől háborodik fel eléggé ahhoz, hogy ellenálljon és visszatámadjon, de ami miatt képes cselekedni, azt három dolog jellemzi: 

  • nagyon személyes
  • nagyon értékes
  • jelen van ott és akkor – vagy az életében, és az eszébe jut. 

A folyamat

Harcművészet gyakorlása vagy küzdősport verseny során sokféle dolog motiválhatja az embert. A nyers erőszakkal való találkozás során azonban 

  • az alapélmény a félelem
  • ami az épség, az élet, illetve valami személyes, értékes és jelen levő féltése,
  • a helyzet igazságtalanságából fakad a jogos felháborodás
  • az pedig – mindenki számára meglepő – erőt tud adni a védekezéshez, ellentámadáshoz.

A félelemből, féltésből, jogos felháborodásból fakadó lelki hajtóerő tehát olyasmi, ami a nyilvánvaló erőviszonyok ellenére, a látszólag teljesen egyenlőtlen küzdelmet is megfordíthatja. 

Ami pedig a védekezés technikai oldalát illeti, hogy konkrétan mit lehet és kell tenni ilyen helyzetekben, ugyancsak meglepő, hogy teljesen „képzetlen” vagy – harcművész és küzdősportoló szemmel – „minimális” képzettségű emberek mikre képesek, teljesen spontán, intuitív módon

Ilyenkor derül ki, hogy az ember eleve kész fegyver (#humanweapon). Tud harcolni, csak nem tudja magáról, vagy csak nem akarja elfogadni magáról – ha túl van szocializálódva. Ezért alapvető a mentális-emocionális képzés, és ezért kell minden fizikai képzésnek erre épülnie.

0
 .