A mesterek lánca?

Mítosz 7. Amit tanulok, annak a hatékonyságát az alapítóhoz hű mesterek nemzedékei bizonyítják...

A kultúra

Az ázsiai kultúrák szerves része az ősök tisztelete, a szigorú családi hierarchia, a közösség egyén feletti jelentősége, a hagyományőrzés, „a régi a jó” elve. Ez érthető. Akik élünk, mind túlélők leszármazottai vagyunk, tehát valamit biztos jól csináltak az ősök. Mi nyugatiak pedig, a saját kulturális gyökereinktől elszakadóban, örömmel művelünk olyasmit, amit állítólag századok óta ugyanúgy csinálnak. A képlet egyszerű: régi = időtálló = hiteles = hatékony.

A harcművészeti iskolákban is a szigorú családi hierarchia érvényesült. Mivel idősebbek tanítottak fiatalabbakat, pl. Kínában a fokozatok neve is báty, apa, nagyapa. Mivel a tanítást gyerekkortól kezdték, a tanítványokat a mai napig gyerekként kezelik, nem felnőttoktatással. Mivel a tananyagot csak rokonoknak tanították, a titkolózás viszont belterjességhez vezet, az iskolák bemutatókon és kihívásos mérkőzésen mérték össze tudásukat.

A 20. sz-tól azonban családon, nemzeten kívülieket kezdtek el tanítani, megszálló katonákat, akik a hierarchiában eleve otthon érezték magukat. A művészetet ők vitték haza az USA-ba, a szellem pedig kiszabadult a palackból, és önálló életre kelt.


Az alapító

A nyugati, küzdősporttá szelidített rendszereknek (angol és francia box, birkózás, vívás) nincs ismert alapítójuk. Ázsiában viszont mindig fontos volt egy múltbeli tekintélyszemély – valós vagy kitalált. 

A mai iskolák mind korábbi hagyományok egyéni újrafeldolgozásai: stílusok, amik alapítóik személyes képességeinek, történetének, céljainak, korának és világnézetének tükrei. Tananyaguk sokban egyezik más iskolákéval, de a személyfüggő technikák, taktikák és stratégiák új identitást teremtettek.

Ázsiában a feltétlen követés kulturális erény, de még nem létezett videó, ezért a bevált fogásokat formagyakorlatokban rögzítették. Ezek értelmezése azonban emberöltők alatt az irányzat különböző mesterei, iskolái révén zavarba ejtően sokféle lett.

Egy-egy nagymester mégis hangoztatja, hogy ő az alapító egyetlen vagy leghitelesebb örököse, a töretlen láncolat töretlen folytatója. Ugyanabból az irányzatból azonban mások mást tartanak örökösnek vagy akár alapítónak. Kívülről nézve ez igazi állóháború a végső tekintélyért. Számukra ugyanis, a művészet világában, létezik ilyen.


A tanuló

Tegyük fel, hogy sikerült egy rendszert megőrizni nemzedékről nemzedékre, és ha ma egy nyugati a stílus egyik edzőtermébe betéved, ott pontosan azt tanítják neki, amit az alapító századokkal ezelőtt. Kérdés, hogy a történeti folytonosság önmagában miért hitelesít, és mit hitelesíthet egyáltalán?

Ha az alapítók eltérő testi-lelki alkatából és céljaiból következik, hogy pl. a rúgásokban, az ütésekben vagy a földharcban bíztak, akkor az is logikus, hogy minden iskola csak a hasonló alkatúaknak és azonos célokért küzdőknek való. 

Ez még nem lenne baj, hiszen így van választék, de erről még sincs szó, és teljesen eltérő testi-lelki alkatúaknak tanítják ugyanazt. Ázsiában ugyanis a stílus sajátságainak hű továbbadása a cél: inkább a tananyagot tanítják, mint a tanítványokat. Ezért ha valakinek a stílus technikái, taktikái nem működnek, akkor „nyilván” vele van a baj, nem a rendszerrel.

Kivételek azért vannak: ázsiai eredetű iskolák egyes nyugati mesterei és egyes nyugatizált ázsiai iskolák az egyént is figyelembe veszik, sőt, kreativitásra buzdítják.


A tét

Ha a tét nem élet vagy halál lenne, ez az egész csak kulturális különbségekről szólna. De ha olyasmit tanítanak az embernek, amit nem az ő világára, testi-lelki alkatára és problémáira találtak ki, és emiatt bajba kerül, akkor becsapva érzi magát, vagy azt teszi, amit az ázsiai alapítók: újrafeldolgoz.

Ezért a Nyugaton két emberöltő alatt százával születtek módosított és kevert harcművészetek, és olyan hivatásos rendszerek, amelyek a nyugati és keleti technikát keverve, modern módszertannal az átlag civilre adaptált verziót is tanítanak.

Ezek mögött is egy-egy kiképző tiszt vagy harcművész életműve áll, de ők nem annyira saját magukból indultak ki, inkább mindenkiből. Nem is a hagyományhoz mérték a technikákat, hanem a szükségletekhez. Nem a múlttal történt a valósághoz való visszacsatolás, hanem a tradíció lett mérve a változó és sokféle jelenhez: kinek, mi, mikor, hogyan, mitől (nem) működik?

Természetesen nem a hagyományőrzéssel van a baj, nem is az egzotikus mozgáskultúrával. Ha olyasmit gyakorolhatsz, ami pontosan Neked való, szerencsés vagy! Csak azt tartom önveszélyesnek, ha hagyod, hogy az iskolád „igaza” olyan módon az identitásoddá váljon, hogy elhiszed: a rendszert kell megtestesítened, hogy megvédhesd magad. Az ugyanis nem feltétlenül lesz elég.

A valóság

Minden tréning célja, hogy az ember az edzőtermi akciót a való világban is reprodukálni tudja.

Az önvédelemben azonban nincs két egyforma helyzet, olyan sok a faktor és kevés az állandó. A védekező és a támadó(k) fizikális és mentális állapota, a helyszín, a talaj, az időpont, a világítás, az időjárás és tucatnyi más körülmény és ezek kaotikus változása lehetetlenné teszi a mérnöki jellegű tervezést, hogy az edzőtermi akció bárkinek, bárhol, bármikor megismételhető legyen.

Az ázsiai iskolákban azonban kulturális kényszer a tökéletességre való törekvés, ezért finomulhatott a harc művészetté, ezért próbálták a káoszt zárt rendszerbe dobozolni. Pedig a tökéletesség – legalábbis az önvédelmi felkészítésben – nem lehet cél anélkül, hogy a fantázia is belekeveredjen. 

Az önvédelemben az igazi erény az alkalmazkodás képessége, hogy együtt tudunk élni és szembe tudunk nézni a bizonytalansággal. Az önvédelmi szituáció ugyanis sokváltozós, nyílt rendszer, ezért egy problémára több jó és több rossz megoldás is létezik. Nincs „végső” válasz vagy tekintély.

Ha nem akarunk vészhelyzetben halott mesterek láncaiba gabalyodni, akkor – minden tisztelet mellett – azt kell tisztelnünk, amit egykor nekik is: a realitást. Nekik az övéket – nekünk a miénket.

0
Az oldal a világ legkönnyebben használható weboldalkészítőjével, a Mozellóval készült.

 .